Rólad álmodtam egy éjjelen át, felém jöttél, de aztán elfordultál.

Emlékszem még rád. Abban a pillanatban nagyon mosolyogtál rám.
Megkaptál, aztán elhagytál de most ugyis mindegy már.
Talán felejteni próbálok, talán megoldást keresek, talán eltolom magamtól minden álmom.
Talán sikerül, talán nem.
De mégis. Van amikor felcsillan egy reménysugár, ami arra bíztat, hogy lesznek még szép napjaim az életben.
És mikor már a pillanatnak élnél, a boldogságnak, mit oly rég nem éreztél, eltűnik a fény.
Elment előled, és mintha minden rajtad röhögne, ami sötét, hogy hogy lehettél már megint ennyire naiv.
Már érzem, hogy végem de mikor a levegő is éget, megjelensz te ugyanazzal a mosollyal amivel aznap megajánékoztál, és mintha életem utolsó sóhaját elkapnád, hogy ne vérrel öntözzem szíved rózsáját.
Pedig annyira fáj.
De mégis, minden változik. Már előre megmondták, mégis elhittem magamnak hogy rám más vár.
Rám nem ez a sors vár.
Rám mást szabott az élet.
Más lesz az ami éltet.
Minden úszni fog a fényben, de miért is akarnék fényt ha csak a Nap egy apró sugarát meglátnám, felordítanék, hogy kiég a retinám.
Mégis vágyom rá.
Már semmi sem fáj.
Abban a térben és időben előttem álltál én meg érted könnyeztem, előtted könnyeztem és te még csak nem is vetted észre.
De tudom te mire vágysz, arra amire én csak nem éppen engem szeretsz hanem egy másik lányt.
Aki még csak nem is illik hozzád, de te őt szereted és ne tudsz mit tenni ez ellen.
De el fog jönni egy pillanat, mikor én végleg feladom maga, a földtől elszállok lehet hogy csak pillanatra is de elmenekülök a fájdalom elől, amit te okoztál olyan kegyetlenül...
Akkor gondolsz e még rám? Szerettél valaha egy picikét is egyáltalán?

Mindenkiben csalódni olyan rossz, mikor mozdulni sem bírsz a fájdalomtól.
Menni sem birtam, te átölelted a derekam, vigyáztál rám, tudom már hogy sohasem lesz más mégis reménykedem hátha megváltoztál.
De még kicsi vagyok, túl naiv, és hozzád túl aranyos.
Mégis már annyian átvágtatok.
Nem létező reményeket tápláltattok.
És egy szép szót nem adtok.
Van valaki akire számíthatok? És a vállán sírhatok? Aki megért, hülyének nem néz és bánat nélkül él?
Talán...
De ő... ő is csak egy lélek mit nem tiporhatok csak úgy el.
Végig szaladtam már a végtelenen, mégis úgyérzem magamnak már nem kellek, így hát tessék itt vagyok, egyetek csak meg, nekem már úgyis mindegy.

Utoljára szívből igazán mikor nevettél? Miért takarod maszkkal lelked minden terhét? Miért vagy tökéletes és ilyen szép? Miért csak a testem kell és nem én?
Talán ez a szépség átka.
De korántsem vagyok tökéletes és hibátlan. Én is vérzem.
De igaz, lehet már meg sem érzem.
Vagy csak ti nem érzitek, nem látjátok, halottnak tituláltok.
Az én világon más. Nem erre születtem, nem arra hogy miattatok szenvedjek, és felesleges könnyeket ejtsek. Pedig megígértem boldog leszek, de most esik csak le, hogy kinek is ígértem ilyet, mikor ez az égvilágon senkit sem érdekel.