Lehet hogy ebben a percben állítottam fejre az egész életem.
Talán még mindig nem értem, miért vol erre szükség.
Azt se fogtam fel hogy létezem, nem hogy más boldog legyen...
Vagy éppenséggel más mással boldog akar lenni, és én vagyok az egyetlen kötelék, ami összetart két embert hogy en hulljanak szét.
És ha még a sors így is akarja, az élet ezt várja el tőlem, szembe az árral kiáltom hogy nem bírom már. Saját magammal húzok ki, miért én vagyok mindig az ki utolsóként kerül ki...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése