Mondtam már, hogy vannak céljaim? Hogy látom magam előtt az utamat? És hogy az utamon ott van ő is?
Nem érdekel, hányszor bánt meg, hányszor idegesít fel, mert tudom, hogy egy ideig nem fogjuk egymást elhagyni.
Nem számít mit érez irántam. Tényleg nem. Annyi időm van még vele együtt.
Ha rá gondolok, minden sokkal izgalmasabb lesz. De akkor valójában mégis érdekel, mégis számít. Igazából csak ő számít. Ő az, aki erőt ad, hogy összeszedjem magam. Neki kell bizonyítanom, nem másnak. Miatta tudtam megváltozni, mert akarok lenni valaki a szemében.
Irigylem mindenéért. És csodálom. Csodálom azt is, hogy elérte, hogy csodáljam. Nehéz bevallani, de ő annyira tökéletes. Nekem legalábbis. Kevés olyan ember létezik, aki megfelelne minden kritériumomnak. És amit velem csinál, az is tökéletes. Tudatosan vagy tudattalanul tudja, hogy érheti el, hogy érdekeljen.
Ha megbánt, gyűlölöm érte. És a következő alkalommal, amikor találkozunk ő képes vakító mosollyal köszönteni egy kis huncutsággal a szemében. Én gyűlölöm még mindig, felidegesít, mert nem értem a helyzetet, és zavarba jövök.
Fogalmam sincs, hogy nézek ki ilyenkor kívülről. Biztos nevetségesen. Egyszer hideg vagyok és bántó, aztán meg boldog és csillogó szemmel tekintek rá.
Lesz még ember, aki ilyen érzéseket képes kiváltani belőlem?

Valójában bánt. Bánt a hazugságaival, a nemtörődömségével, a kifürkészhetetlen viselkedésével, a titokzatosságával és mindennel, amivel azt érzem, nem ismerem és nem érdeklem eléggé.
De tudom, hogy erre van szükségem. Ez fog adni erőt, hogy küzdjek. Hogy legyen miért küzdenem. Végig fog kísérni az utamon. Miatta meg tudom csinálni.
De nem vagyok belé szerelmes, ugye?