Miért teszem ezt vele? Vagy magammal?

Hogy mindig a legrosszabbat feltételezem róla.. akármikor csak egy kicsit is kellett rá várnom, vagy egy kicsit elbizonytalanított ideges lettem.
Emlékszem, hogy éreztem magam a 2-es megállójában amikor készültem a színházba a tudattal, hogy mindenki elment nélkülem.. én meg rá vártam. És meg is érkezett. De akkor is, hogy ordibáltam vele a telefonba.. Csak mert késett egy kicsit. Úgy féltem, hogy elment nélkülem a többiekkel.. de talán nem alaptalan gondolat. Egy téli estén történt, mikor a hidegben álltam, igaz nem egyedül, de akartam őt. És nem várt meg.
Azóta talán már megváltozott.. mikor átöltözött és már 4 ember azt mondta, hogy nincs az öltözőben egyre türelmetlenebbül üldögéltem a helyemen. Írtam sms-t neki, amire talán nem válaszolt 2 perc után, ezért egyből felhívtam. És csak a cipőjét kereste, ezért jött ki olyan későn. Nevetségesnek érzem magam.. hogy csak azért mert látom magam előtt elsétálni, azt feltételeztem róla, hogy ott akar hagyni. Miközben tudnom kéne jól, hogy jóba vagyunk. És mégis miért tenne ilyet? Miért hagyna ott? Miért nem kérdeztem meg tőle, hogy mit csinál? Miért bántjuk meg egymást folyton?
Ki lenne a legfontosabb, ha nem én? Hát nem velem lesz még együtt éveken át?

Nem értem magam, de tudom, hogy nem keresem a bajt. Nem szeretem, ha megbánt, és szeretnék vele jól kijönni.
Tudni vele normálisan viselkedni. Mint másokkal. Miért ilyen nehéz?
Egyszer talán eljön az a nap, amikor nem beszélünk el egymás mellett.