Ki ért meg?

Sötétség, magány...fáj, fáj, fáj.
Emlékszel még arra a napra mikor minden tökéletes volt, és csillogó szemekkel pillantottam rád?
És te mindentmondóan visszamosolyogtál..
Mindennap egy virágot adtál. Mert, hogy az hasonlít rám..
Én fogtam és hazavittem, de mire hazaértem darabokra hullott és elhervadt...
De én azért is eltettem, mert tőled kaptam...
És mindennap megnéztem, közben rád gondoltam.
De már akkor megéreztem, hogy eljön ez a nap is.. mikor nem szólsz hozzám és én titokban sóvárgok utánad, mint egy hülye liba, aki nem tudja hova kéne mennie... és naivan azt hizsi, hogy nálad talál majd valami szállóhelyet.
Akkoriban féltem, hogy ez lesz.. hisz mégis te vagy az akit tényleg szeretek!
De neked más kell... aki megsem érdemel...
Bár az érzelmeket nem lehet erőltetni. Megértem..
De engem ki ért meg?
Mikor rohanok hogy hol van az életem, mert valaki elvette...
Csak a könnyek jönnek. Pedig én nem sirok.
Sikítok, de senki sem hallja...
Kívülről vagyok csak néma.

Álmodozom még egy világról, ahol minden értem jön és csodás.
Ahol várom a holnapot hogy ismét megérintsen a napsugár.
Ehelyett egy romtelket kaptam, ahol minden hideg és sötét. Magány és hideg szél.
Várom, hátha egyszer valaki hozzámbúj hogy mennyire fél.
De itt csak én létezek. Akár merre nézek, minden üres.
És énis üres vagyok.
Üres a szivem, nincsen szivem.
De tudom hol lehet megtalálni. Viszont nem vagyok hozzá elég egyedül. Valaki segítsen visszaszerezni az életem!
Már tényleg nem tudom mit tegyek..
Szeretlek. Sohasem mondtam de nem is bántam meg.
Azt hittem megérted. Úgy látszik már megint tévedtem.