Bekopogott hozzám a világosság az éjszaka közepén, befogadtam aztán becsapott, mert kiderült, hogy maga volt a sötétség.

Egyszer minden véget ér. De van ami örökké tart. És azon soha senki nem változtathat...
Azt hiszem így van, de lehet én tévedek.
Ami egyszer a tied volt, az a tied marad örökre... egészen addig amíg valakinek oda nem adod... vagy valaki el nem lopja.
De ha akaratlanul elveszi azt ami a birtokodban áll... tudta nélkül, teljesen véletlenül... akkor mivan?
Ráadásul elveszi, és eldobja a semmibe...
Azt dobja el, ami az enyém. Ami hitelesen hozzám tartozik. Ami többet ér nekem mint az egész életem.
Mindegy. Már nem lényeges. Elvesztettem...talán így akarja, az élet... talán így kell lennie. Talán mégiscsak el kell őt felejtenem. Hogy a saját boldogságomra leljek.
De egyszerűen nem megy.. Bevéste magát a szívembe, olyan fájdalmas volt és annyit szenvedtem érte... most meg egyszerűen csak töröljem le?
Pedig ha akarnék 5fele szakadhatnék. De nem akarok, nekem egy út kell, ahol te vagy a cél. Pedig annyira sok mindent szeretnék még. Annyira sok embert ismertem meg nem rég, de mégis még mindig te vagy az aki a szívem mélyén él.. De miért?
Miért? Mondjátok meg. Miért?
Ráadásul valamiért, nem is akarlak elfelejteni. Azt akarom, hogy sose vesszen el bennem ez az érzés...


Annyi meg annyi régi emlék lakozik bennem még. Soha sem akarom azokat elfeljteni, mindent eltettem a szívem legmélyére, hogy ha sükségem lesz rá elővehetem, és nosztalgiázhatok a végtelenség legvégéig.
Tényleg nem tudom mit szeretnék.
Tényleg elvesztem ennek a kopár világ közepén.
Tényleg végem van már.
Tényleg van aki rám vár.
És tényleg nem kell nekem senki más. Te rajtad kívül.
Mert te valami olyasmit tudtál adni, amit eddig senki más... éstalán ez a tudat kötött hozzád... rengeteg álom és vágy..