Csak az illatodat hagytad itt, mégis birtoklok valamit...

Már megint vártam rád.
Már megint ott hagytál.
Már megint kerestelek.
Már megint elveszítettelek.
Már megint átvertél.
Már megint hazugságba estél.

Hány arc, hány alak mászkált fel-alá azon az éjszakán.
Hány szó, hány mondat hangzott el azon az átkozott pár órán.
De én téged kerestelek. Hittem benne, hogy úgy lesz ahogy elképzeltem.
Hittem, reménykedtem, csalódtam.
Ez megy mindig és mindig folyamatosan.
Nem érdekel mennyien vannak körülöttem ha minden porcikán keres téged, de már lassan megtanulom hogy ez már csak egy álom.
Így lettem a tömegben magányos.
Lelkem testemtől elszakad, ordít hogy hol vagy.
Bár igazából én sem értem magamat. Miért akarlak látni, ha tudom azzal csak fájdalmat okozol majd.
Azt modták tisztalappal induljak.
De hogyan ha az emlékek örökre megmaradnak?

Pedig most aztán igazán boldog lehetnék.
A világ olyan szép.
Már szines, és nem fekete-fehér.
Vagy csak ezt szeretném?
Akármi is történt, nem változott semmi.
Minden kopár és sötét ahová a lábam ér.
Azt hiszem most igazán száguldanék.
El innen, a valóság mögé.
A boldogság elé, ahol nekem is jut egy kis fény.
Kéne valami, amitől a sebem begyógyul és elfelejtem mindazt ami fáj.
De az is lehetne hogy a sebem rég meggyógyult volna ha hagytam hogy valaki segítsen és végre azt kapjam meg ami igazán jár.

Hadd sírjak.
Könnyeim érted hadd hulljanak.
Körbe-körbe rohanok saját képzeletem világába.
Megállt az idő, megálltam én is.
Csak akkor vettem észre hogy szeretlek mégis.
Mikor mellettem vagy, és belenézel a szemembe...
az számomra a tökéletes pillanat.
Tökéletes pillanat?
Nincs olyan.
Nincs olyan tökéletes pillanat, ami igaz.
Mert azt a pillanatot egyszer majd, elereszti a könny, és a bánatba belefagy.
És onnnantól kezdve volt-nincs tökéletes pillanat.