Jöhet már bármi, soha többet nem szeretnék rád várni.

Sóhaj.
Miért kell ezt tenni?
Már kínoz a sötétség, de nem bírom a fényt. Lelkem üresen tátong érted, mindenem elveszett.
Lehet, hogy örökké tudnék, de már nem szeretnék rád várni. Nem szeretnék tovább szenvedni.
Boldog akarok lenni.
Tudod, nem érsz ennyit.
El akarlak felejteni.
El is foglak felejteni.
Csak tudod menekülni nem megoldás. Ezért kell valaki aki elfelejtet téged.
De nem megy. Nincs az az ember, aki jobban meg fogna mint te..
Kínzás az élet...
Bár igazság szerint tudnék még rád várni. Vagy érted akár tűzben-jégben éveket állni...
De nem mehet ez így tovább. Várom a következő csodát. Tényleg nem mehet így tovább.
Jöjjön bármi, nem akarlak már várni.

De, te.
Szerelmet gyilkoltál.

Ahogyan én is...

De én többet érek ennél. Többet érdemlek a szenvedésnél.


Te és én,
az éjszaka közepén,
kézenfogva sétálva,
közös álmainkat járva,
bízva abba hogy lesz még ennél sokkal szebb éjszaka.
Te és a szemed,
visszhangzott a csend,
csillagokat szórtál,
tekinteteddel megbabonáztál,
tudtam hogy mindig is elbűvölő voltál.
Te és a szíved,
dobog szüntelen,
azt hittem csak értem,
de kiderült hogy mégsem,
aztán elhatároztam hogy sosem adom fel.
Míg el nem jött ez a nap is, hogy rájöjjek nekünk nincs közös jövőnk.
Valahol máshol van az ami mi bennünket összeköt.
Már kerestem de nem találtam, talán fel kell adnom, talán így kellett alakulnia.
Elengedlek, szívemből kiengedlek, többé nem kereslek, többé nem szeretlek, többé nem. Soha sem.