Csak most jöttem rá, hogy egyszer sem mondtad ki nekem, azt a szót, hogy szeretlek...

Azon gondolkodom minden percben, hogy mit csinálhatsz.. vajon hol lehetsz..
Segítene-e neked, ha véremmel öntözném szíved kertjét?
Vagy ha pusztán könnyeimmel törölgetném virágod szirmait?

De miért keresel? Miért írsz nekem? Azt hiszed így jobb lesz?
Hát nagyon nem. Hagyj békén kérlek...
Olyan kedves vagy velem... Már nem leszek olyan mint régen...
Vigyáznom kell a maszkomra, ha lehullik lelepleződöm előtted, amit sosem fogok megbocsájtani magamnak.
Nem tudok mit tenni.. miért vagyok gyenge... hogy egy szavadtól a testem beleremeg...
Mikor rámnézel, azzal az átható tekinteteddel, akkor érzem csak, hogy a világ mennyire kerek.
Azt kérdezted miért haragszom rád.. én elmondtam neked. De egyszer sem kérdezted tőlem, hogy miért szeretlek...
Végülis csak most jöttem rá, hogy sosem mondtad ki nekem, azt a szót, hogy szeretlek.. ahogyan én sem.
Amit nem mondasz nem fáj... így igaz.
De éreztél e már olyat, hogy valaki boldoggá tesz egy pillantásával, és ugyanabban a pillanatban beléd hasít a fájdalom minden szikrája.
Amikor nem tudod mi a valóság, csak a pillanatnak élsz, mert tudod, hogy sosem húznál ki magaddal csak így...
Amint megjelenik, megbocsátod neki minden tettét, és már meg sem próbálsz neki ellenállni, mert úgyis tudod, hogy nem fog sikerülni...
Hogy mehet ez így?
Lelkem világa porba hull, saját gyengeségemtől, már nem is győzöm szidni magam, hisz felesleges amíg itt húzod az agyam.
Csak ülök és bámulom a falat, hadd ketyegjen az óra. Ritmusával magával visz hallucinációm világába.
Bezártam magam szívem sarkába, hogy majd ott megemésszen a vágy, amit talán nem érzek már át soha.

Neved mellett ragyog egy szív és egy kérdőjel... tényleg nem tudod pontosan hogy ki is kell?
De miért van az, hogy akárhányszor ránézek, egy E betűt látok meg a kérdőjel helyett.. pedig tényleg kérdőjel... De nekem még mindig E-nek tűnik.

És ebben a pillanatban leesett, hogy a kérdőjel, tényleg egy E...
Naivságom reményeket táplált, melyek aztán saját csapdámba vittek. Haragszom magamra, könnyűhitem miatt.. Hoyg még mindig remélem, hogy egyszer átölel engem is a Nap..
Egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom és minden úgy volt,a hogy történt, nem mentél el tőlem soha és én nem is sirtam érted az ágyba fekve könnyeket hullatva...
Saját képzeletem csap be újra és újra, sebet ejteni magamon képtelen vagyok... ahhoz túlságosan is gyávának születtem, mit is keresek ezen a világon?

Kezembe hullott egy rózsa.
Tövise ujjamat megszúrta,
mire én hófehér szirmait véremmel bekoszítottam.
Lelkemet megsebezte.
De nem engedtem el,
hisz hogy dobhatnék el csakúgy egy ilyen gyönyörűséget?
Letöröltem vörös véremet.
Akkor vettem csak észre,
hogy a rózsa vére saját sebéből hullik le.
Én sebeztem meg.
Letéptem,
hogy lassú halál szenvedésével a kezem között hervadjon el.
Sírnom kellett.
Miért is történt ez,
mikor csak ártatlan fehérségét csodáltam meg?
Talán én vagyok a hibás.
Talán nem,
mert lehet, hogy ezt a sorsot szabták rá?
És rám mi vár?
Ugyanígy,
kínzó szenvedések között múlok ki a világból?
Fog rám valaki emlékezni?
Fogja valaki a nevemet kiáltani,
drága könnyeket hullatni, s olyan szavak között sírni, mit soha nem mondott ki?