Összedőlt a világ.De én még mindig élek...
Mint retardált barom csapkodom a billentyűzetet.
Csak mert elolvastam pár mondatot, amit még régen te írtál nekem.
Elszidlak mindennek.
De nem lett jobb egy cseppet sem.
Nem bírom megállni, hogy ne beszéljek veled.
Angyalok szálltak le az égből.
Szemük vörös, izzott a vértől.
Sötétséget hoztak rám aznap éjjel.
Mindenütt átok futott végig.
Engem beleburkolva ebbe a szerencsétlenségbe.
Pedig szépek voltak azok az angyalok...
Mint a legrosszabb rémálmod.
Mégis volt bennük valami ami megfogott...
Szemed fénye mit sugároz?
Lehet, hogy megint valamiféle hazugságot?
De ha belenézek miért csak az ártatlanságot látom.
Emlékek. Folyton felmerülnek. Bár kiben nem?
De miért mind olyan édes?
Szerelem. Azt mondják még nem éreztem ilyet, de honnan tudják ha csak én érzem, amit érzek. És mivan ha tényleg úgy érzem, hogy ez most igenis az, mert eljött értem ő, bár igaz fájdalmasan...
És abban a percben elkapta az Örökkévalóság a Végtelen pillantását.
És az a pillanat örökre megmaradt az idők végtelenségében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése