Rohad a világ, ahogyan alma az asztal közepén. Szépnek tűnik, tisztának. De valójában rohasztja magát belülről, úgyhogy ember nem látja. Rohadt...
De hiába.
Hiába, ha az ember beleszeret és naivan beleharap, azzal a tudattal hogy ez az alma neki kell, hisz olyan szép és milyen édes lehet...
Szánalom.
Mikor tanulják meg az emberek, hogy nem a külső a lényeg, mert belülről még bármilyen lehet....
De ezt élvezik, ha átverik őket, és mint a csirkék hisznek ismét és ismét mindenben.
Harapj csak belém nyugodtan, ne számíts túl sok jóra. Én is belülről rohadok, de nem szándékosan ne érts félre.
Egyszerűen nincs más választásom, így aztán rohasztom magam belülről, és mint szép váza múlok ki a világból, gyönyörűen és üresen, hogy majd az utolsó szavamat neked adhassam, mert egy szavaddal megrohasztottál könnyeket kényszerítettél ki belőlem. Éjszaka órákig a csillagokat néztem, és a füsttel együtt lelkemet felrepítettem, oda ahol semmi sincsen.
Sírtam és nevettem egyszerre, szerettelek és gyűlöltelek egyszerre. Erős voltam, de mégis gyenge. Mikor már szemem kiszáradt, szeretnék tovább sírni de nincs mit szememből kihullana érzem, belülről vérzek. És rohasztottam magam tovább, hogy még az égboltnál is üresebb legyek. Üres akartam lenni miattad, mert amit belül éreztem, mind hozzád szólt és fájt, mint az állat de te hogy is értenéd ezt meg...
Nevetsz az egészen, már én is nevetek. Igaz erőltetetten, de még mindig jobb, mintha kivül-belül lennék rohadt teljesen.
Tragikus Rémálmok közepén felkeltem a csendre. Én ordítottam... de csendben.
Drámai gecik égtek mindenütt, te is elégtél velük együtt.
Elégtél a szívemben is, de miért rohadok továbbra mégis?
Bántasz minden szavaddal, sebeim fájnak és lassan gyógyulnak. De miért kell pont akkor újra belém szúrnod mikor már szívem gyógyulóban van?
Hiába van már minden.
Nincsen már semmi, amihez kedvem lenne... Egyedül mentem, egyedül leszek..
Nincsen senki aki kell nekem, akire számítani szeretnék azok eltűntek. Azt hittem sok mindekit ismerek, és mára kiderült, hogy egy sincsen aki igazán szeret.
De tudom, hogy rohadt szívemben sincs már egy ember sem, akit igazán szeretek...
Szánalom.
Mikor tanulják meg az emberek, hogy nem a külső a lényeg, mert belülről még bármilyen lehet....
De ezt élvezik, ha átverik őket, és mint a csirkék hisznek ismét és ismét mindenben.
Harapj csak belém nyugodtan, ne számíts túl sok jóra. Én is belülről rohadok, de nem szándékosan ne érts félre.
Egyszerűen nincs más választásom, így aztán rohasztom magam belülről, és mint szép váza múlok ki a világból, gyönyörűen és üresen, hogy majd az utolsó szavamat neked adhassam, mert egy szavaddal megrohasztottál könnyeket kényszerítettél ki belőlem. Éjszaka órákig a csillagokat néztem, és a füsttel együtt lelkemet felrepítettem, oda ahol semmi sincsen.
Sírtam és nevettem egyszerre, szerettelek és gyűlöltelek egyszerre. Erős voltam, de mégis gyenge. Mikor már szemem kiszáradt, szeretnék tovább sírni de nincs mit szememből kihullana érzem, belülről vérzek. És rohasztottam magam tovább, hogy még az égboltnál is üresebb legyek. Üres akartam lenni miattad, mert amit belül éreztem, mind hozzád szólt és fájt, mint az állat de te hogy is értenéd ezt meg...
Nevetsz az egészen, már én is nevetek. Igaz erőltetetten, de még mindig jobb, mintha kivül-belül lennék rohadt teljesen.
Tragikus Rémálmok közepén felkeltem a csendre. Én ordítottam... de csendben.
Drámai gecik égtek mindenütt, te is elégtél velük együtt.
Elégtél a szívemben is, de miért rohadok továbbra mégis?
Bántasz minden szavaddal, sebeim fájnak és lassan gyógyulnak. De miért kell pont akkor újra belém szúrnod mikor már szívem gyógyulóban van?
Hiába van már minden.
Nincsen már semmi, amihez kedvem lenne... Egyedül mentem, egyedül leszek..
Nincsen senki aki kell nekem, akire számítani szeretnék azok eltűntek. Azt hittem sok mindekit ismerek, és mára kiderült, hogy egy sincsen aki igazán szeret.
De tudom, hogy rohadt szívemben sincs már egy ember sem, akit igazán szeretek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése