Gyáva vagyok már ahhoz, hogy megmondjam szeretlek, mégis várom hogy valami történjen...

Mit csinálok, miért csinálom?
Annyi régi szép, annyi régi jó... mennyi emlék, az a tél, az a hó...
Minden más volt, tudom jól, de boldog vagyok így most, hisz erre vártam mióta életem értelmét vesztettem. De most visszatért Ő, visszatért egyfajta régi érzés, visszatért annyi meg annyi emlék...
Ismét eljött értem a vágy, hogy fussak csak az álmom után. Tudom, már rég elrohant előlem, mégis naivan úgy hiszem, hogy simán elérhetem. Pedig érzem, lehetetlen, de mégis szeretem... (még mindig?)
Nem bírok már az álmomból felkelni, nem bírom a szemeimet kinyitni, sok minden történt de ami valaha bennem élt, ki sosem múlik. Ez a valóság tudom jól, álmom kertjét széttombolom, hogy nem marad ott semmi csak egy rom..
Szeretem, ha hozzám beszélsz,
Szeretem, ha valamitől félsz,
Szeretem látni a szemed,
Szeretem ha a hangod fülembe cseng.
Szeretem az ölelésed..
Szeretném azt is ha, visszajönnél hozzám 1 év után, hogy mekkora hülye voltál hogy akkoriban leszartál.. Megölelnél, fülembe súgnád hogy akarsz még, szemembe néznél bele a lelkemig és soha el nem engednél...
De nem!
Tudom hogy így más sosem lesz, méghozzá azért mert mást utat választottam meguntam hogy folyamatosan csak vártam, már máshova tartozom ha megtörténne se mondanám, hogy veled maradok...
Már máshova tartozom, tényleg minden megváltozott, most jöttem csak rá mennyire minden megváltozott... Annyi kép, annyi emlék. Mind idegennek tűnik, pedig én éreztem valaha ilyet, de mintha egy őskori másik életemben....