Felhőtlenül sütött a nap, pedig én azt hittem hogy majd az eső szakad.
Bocsánat, nagyon megvárattalak?
Belerándult a szívem, mikor megláttalak.
Lehet nem éreztem még ilyet soha. Minden veszélynek neki rohanva, akár életet kockáztatva valósítottuk be a közös álmainkat.
Együtt nevettünk a jón, együtt szomorkodtunk azon ami fájt, együtt mondtuk ki ami bánt, együtt vallottunk igazat, együtt hülyéskedtünk naphosszat...
Együtt voltunk végig. Csak te és én. Nem foglalkoztunk a körülöttünk lévőkkel, csináltunk mindent szabadon ahogy szívünk diktálta. Felnyúltunk akár az egekig csak hogy együtt lehessünk akár egy perccel tovább is.
Túlvilági volt minden szavad, valótlannak tűnt minden érintésed. Öleltelek és azt kívántam bár sosem engednél el. Néztél csillogó tekintettel, mintha egy kincs lennék az életedben.
Nem bánom hogy megismertelek, nem bánom hogy beléd szerettem. Furcsa hogy veled az életet is élvezem, mikor már úgy tűnt minden elveszett a sötétben.
Olyat csináltál, mit más sose merne. Megfojtottál, hogy egy percre a mennybe kerülhessek.
Fehér volt a föld az ég, de egy ördög ült velem szemben. Hazudtál, hogy megtudd mit tennék veled, már majdnem könny fojt a szememben, mert tényleg minden szavadat elhittem. Igazad volt, nem ismerlek, fogalmam sincs mit tehetsz ellenem, és azt sem tudom hogy meddig bírom veled, mikor unlak meg...
Egyáltalán lesz olyan hoyg megunlak? Lesz olyan hogy nem kellesz, és majd csak úgy eldoblak? Nekem te kellesz egészedben mindeneddel, világot megváltó szerelmeddel, és mindent elsöprő tekinteteddel. Tudom szerencsés vagyok hogy megismerhettelek de lehet meg sem érdemellek. Igazuk van a többieknek, hogy lehettem ilyen könnyűvérű, ekkora ribanc? Hogy hagyhattam idáig magam? Keresek valakit, aki elégeti múltamat és felébreszti valódi önmagam. Félek levenni az álarcom, túl jó vagyok túl ártatlan, túl magányos túl bántalmatlan. Túl naiv túl gyermeteg, túl szótlan túl csendes, olyan aki az éjben egyedül reszket...
Miért kellek ennyi embernek? És miért te vagy az aki megfogott engem? Miért téged kellett kiszemelnem, azt akit a legjobban nem szeretnék az egész életemben. Igen tényleg félek. Félek attól ami már megtörtént egyszer, félek az ismétlődéstől, hoyg megint újra megtörténik velem.
És ezt a világon csak is egy embernek köszönhetem...
Bocsánat, nagyon megvárattalak?
Belerándult a szívem, mikor megláttalak.
Lehet nem éreztem még ilyet soha. Minden veszélynek neki rohanva, akár életet kockáztatva valósítottuk be a közös álmainkat.
Együtt nevettünk a jón, együtt szomorkodtunk azon ami fájt, együtt mondtuk ki ami bánt, együtt vallottunk igazat, együtt hülyéskedtünk naphosszat...
Együtt voltunk végig. Csak te és én. Nem foglalkoztunk a körülöttünk lévőkkel, csináltunk mindent szabadon ahogy szívünk diktálta. Felnyúltunk akár az egekig csak hogy együtt lehessünk akár egy perccel tovább is.
Túlvilági volt minden szavad, valótlannak tűnt minden érintésed. Öleltelek és azt kívántam bár sosem engednél el. Néztél csillogó tekintettel, mintha egy kincs lennék az életedben.
Nem bánom hogy megismertelek, nem bánom hogy beléd szerettem. Furcsa hogy veled az életet is élvezem, mikor már úgy tűnt minden elveszett a sötétben.
Olyat csináltál, mit más sose merne. Megfojtottál, hogy egy percre a mennybe kerülhessek.
Fehér volt a föld az ég, de egy ördög ült velem szemben. Hazudtál, hogy megtudd mit tennék veled, már majdnem könny fojt a szememben, mert tényleg minden szavadat elhittem. Igazad volt, nem ismerlek, fogalmam sincs mit tehetsz ellenem, és azt sem tudom hogy meddig bírom veled, mikor unlak meg...
Egyáltalán lesz olyan hoyg megunlak? Lesz olyan hogy nem kellesz, és majd csak úgy eldoblak? Nekem te kellesz egészedben mindeneddel, világot megváltó szerelmeddel, és mindent elsöprő tekinteteddel. Tudom szerencsés vagyok hogy megismerhettelek de lehet meg sem érdemellek. Igazuk van a többieknek, hogy lehettem ilyen könnyűvérű, ekkora ribanc? Hogy hagyhattam idáig magam? Keresek valakit, aki elégeti múltamat és felébreszti valódi önmagam. Félek levenni az álarcom, túl jó vagyok túl ártatlan, túl magányos túl bántalmatlan. Túl naiv túl gyermeteg, túl szótlan túl csendes, olyan aki az éjben egyedül reszket...
Miért kellek ennyi embernek? És miért te vagy az aki megfogott engem? Miért téged kellett kiszemelnem, azt akit a legjobban nem szeretnék az egész életemben. Igen tényleg félek. Félek attól ami már megtörtént egyszer, félek az ismétlődéstől, hoyg megint újra megtörténik velem.
És ezt a világon csak is egy embernek köszönhetem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése