Mikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy mi még találkozunk...

Sötét volt és dermesztő hideg, mégis villogtak mindenütt a fények.
A hangulat a tetőfokára hágott, minden problémát félretéve visítottam az éjszakába. De nálam is van határ, mikor semmit sem érzek és csak a fejem fáj. Lehet, semmi sem érdekelt, de éreztem ahogyan végig engem figyelsz és tudtam beszélnem kell veled.
Leültél mellém, kedvesen rám nevettél, bevallom nem nagyon érdekeltél de volt valami benned amitől figyeltem rád, talán már akkor tudtam nem vagy egyszerű, de álmomba sem gondoltam volna hogy egy nap melletted sétálok, veled eszek-iszok, és reggelig veled kóborólni járok.
Te megtanítasz élni, tudom ami eddig történt az még semmi, tudtad mi kell nekem és azt is, hogy mikor nevetek...

Keresem a boldogságom. Érzem, melletted megtalálom. Más vagy, mint én te teljesen máshogy élsz.
Ültem a vonaton, bámultam magam elé, és a múltat idéztem fel újra és újra...
Nincs szükségem pénzre drágábbnál drágább ékszerekre. Nem szeretem ha meglátsz és az az első kérdésed hogy ez a ruhád mennyibe került, hol vetted?
Nekem nem ez kell... hogy maszkot öltve, inteligenst játszva, erőltetetten nevessek. Ebben a világban így nem élhetek.
Én veletek akarok lenni, veletek rosszalkodni. Tudom, helytelen utat járok, de megszülettem és élni akarok.
Melletettek ébredtem rá, mi az élet, mi az értelme, mi az igazi boldogság, mennyivel jobb érzés kukából kaját enni, mint boltokban ruhákat próbálgatni.
Nem kellenek a kacatjaid, tudom drága volt de leszarom. Soha sem éreztem még olyat, mikor a valaki elém nyújtja a kikukázott pattogatott kukoricát, hogy tessék, ezt edd mert ez nem vizes.
Tudom helytelen, nem kéne rossz útra tévedni, de én így akarok élni, így tudok csak boldog lenni...