Sírt a Hold, sírtam én is.

Sokszor akartam már zuhanni, vagy csak egy percre szárnyakat kapni...
Repülni az égen, szállva szépen.
Szállva nevetni, szállva sírni, szállva rád gondolni. Igaz ez már most is egy elszállt gondolat.
De ha egyszer a hajnal szárnyait el tudnám kapni, és a végtelenség pillantását meg tudnám fogni semmiért sem tudnék panaszkodni.






Holdig ér az éjszaka.
Vizen fénylik elmosódott önarcképed.
Sápadt vagy.
Szemed körül álmaid vágya ül csendesen.
Lehetetlen érzelmek.
Szürke világtalan porszemek keresik azt ami a habokba elveszett.
Játssz!
Az időt ne sajnáld.
Egyszer majd úgyis kimúlik a fájdalom.
Vagy a fájdalom lesz az ami éltet...