Szürke porszemek keresik önmagukat a végtelen semmibe.

Elhatároztam valamit, és annak az útjába nem állhat senki.
Csak is a saját döntésem, hogy mennyire van szükségem szenvedésre.

Alig van valamije, mégis ad.
Alig ismer, mégis ad.
Alig szeret, mégis ad.
Alig tud, mégis ad.
De miért?

Váratlan viharokként csap bele újra és újra az életembe. Felkavar mindent, összedúlja az érzéseimet és szétrongálja az elhatározott életemet.
Pedig én már döntöttem és tudom hogy úgy lesz.. legalábbis így reméltem.
De miért akkor kérdez mikor nem kéne, miért akkor szól mikor későm miért nem mondta hamarabb mikor még minden rendben volt?
Én csak ültem az út közepén és csodáltam az előttem lévőket. Nevettem velük, boldog voltam velük együtt, mégis hiányzott még valami.
Máig sem tudom mi. Csak azt hogy mindenem megvan, talán már bőségben is szenvedek. Mégis kell még valami. Valami, ami soha nem lesz az enyém.