Fel sem fogtam mi a valóság.

Ott lenni, megérte
Elmenni, megérte
Felejteni, megérte
Nevetni, megérte
Boldognak lenni? Megérte!!
Megérte szenvedni...

Pillanatok sorai között árnyat vetett a fény,
s várt míg fel kel az idő szárnyán ismét a sötétség.
Ölelsz, csókolsz, hiányoztál.
Látsz, beszélsz, hiányoztál.
Válaszolsz, kinevetsz, tűnj el már.
Pedig régen még én voltam a sötét a vak.
Hogy nem látom mi a valóság, s mi a baj..
Most ott vagy ahol én régen, de nem vagy se sötét se vak. Persze hisz te vagy a megtestesült barom, ki teszi mi jól esik, szarva arra más mit gondol..
Beismerem ugyanezt tettemén is, de mit képzelsz ki vagy te hogy így beszélj velem?
Nem tudom lezárni, dühít a tény hogy létezik valaki, ki így leszar s vesz könnyedén.
Nem bírok várni, nincs is kire várnom, már megmondtam nem kellesz van nálad jobb csak nem értem hogy legalább egy pillanatra miért nem csillan fel a szemed ha rólam van szó, főleg ha valaha szerettél, s én úgyanúgy viszont szerettelek...
Ezzel párhuzamosan más szenvedett, nem mindenkinek jut boldogság... fedeztük fel együtt közösen.