Megszokás.

Síró görcs fog el mikor eszembe jut, hogy mi már talákoztunk.

Beléptem. Új volt minden. Kicsitket léptem. Még levegőt is alig vettem. Amit tudtam megérintettem. Körbenéztem. Pislogtam egyet, többet nem mertem. Csak egy álom volt ettől féltem.

Senkit sem ismertem, minden új.

De miért fog el aza híres deja vu?

Mikor egyszer tavaly ilyenkor néma voltam és csendes. Mára már az is mindegy miket beszélek.

Mikor aztán nyáron egy csoportba beléptem, csak ültem és néztem őket. Figyeltem, ahogy szívből barátok, és azt hogy mindenkit a tökélyre szánt az ég.

Nem szóltam csak figyeltem, néztem ahogy mindenki repdess...

Később pár héttel eltűnt azaz idegen érzés, felszabadult valami ami eddig bennem pihent.

És mára már az is mindegy mit teszek, mert boldogok vagyunk együtt. Létezem!!!

És most is meg van ez az érzésem. Ez egy kezdet, itt kezdődik minden.

A kezdet szép és tökéletes, nincsen fájdalom s érzelem.

De majd lépésenként bonyolultabb lesz minden felszínre törnek a bensőségek.

Kialakul a kép hogy ki milyen hogy elítélted azt akit nem kellett volna, és megbíztál abban aki átver folyamatosan..

De nekem ez volt a végcélom. Vagy bár lehet még nem teljes semmi de érzem túl közel van már.

És mikor minden az enyém elszakad a kötél, és zuhanni fogok a mélybe vakon látva szélben szaladva.

Milyen jó most minden, tudom többet akarok azt érzem ennél már csak jobb lesz, de nem!

én tudom a legjobban hogy sosem érzem mikorjön el a tökéletes pillanat.

De most tudom hogy ez az volt. A tökéletes pillanat.. és bennem ez örökre megmarad.