Nézd, tudom hogy szeretlek, de már soha sem fogok tudni megbízni benned...
Eljött az a pillanat, amire már jó sokáig vártam, de valamiért mindig is számítottam rá, és tudtam hogy így lesz csak tovább.
De nem. Ez nagyon más. Csak egy még nagyobb csalódás.
Egy felépíthetetlen álomvár.
Kényszerből jöttél, már tudom soha se lesz úgy ahogy olyan rég, mégis egy pillanatra azt hittem valósg az egész és kénytelen lettem bevallani hogy megint szépen átvertél, azt is tudom hogy akaratlanul mert egyáltalán nem tudod, hogy szívem mélyén téged szeretlek olyan vadul.
Fogalmad sincs arról, hogy könnyeket hullatva próbállak elfelejteni anniyra régóta, amióta megláttam az igazi okát arra hogy csókot adtál az arcomra.
De nekem még így is ártatlan vagy, félek hogy ha holnap meglátlak visszatér egy érgi érzés mitől lehet nem szabadulok meg soha, és félek hogy te is olyan vagy mint én, nem tudsz felejteni de nagyon szeretnél, és ráadásul ott van még egy tömegnyi ember aki rád vár, és komolyan szeretne, mert nem lenne melletted más a szívében.
De miért hittem akár csak egy pillanatra is hogy igazat beszélsz, pedig annyira átlátszó az egész , és mégis szerelmes lettem beléd, de valaki mondja meg miért..
Miért kell feleslegesen szenvednem érted, mikor ha nem jelentél volna meg az életemben valószínűleg mást szeretnék, talán olyat aki ugyanúgy szeret mint én őt...
És az is lehet, hogy ha nem jelentél volna meg, szívem még most is magányosan dobogna, egyedül, egymagába zárva, fényt nem ismerve, embert nem szeretve, céltalanul, boldogtalanul, igazi örömöt szerelmet kapkodva keresve tehetetlenül..
Talán így van ez jól. Felejtenem kellett valaki mást, akiért már összedőlt bennem egy világ. És most érted élek, benned vérzek, érted kopik a szívem, cseppenként folyik érted a könnyem, minden csepp hozzád szól, neked beszél valami igazán fontosat, bensőségeset.
Most majd minden eldől, hiszek benne hogy egynap értem jössz, hiszek benne hogy egy nap belém szeretsz és én jelentem majd neked a világot. Hiszek benne!
Eljött az a pillanat, amire már jó sokáig vártam, de valamiért mindig is számítottam rá, és tudtam hogy így lesz csak tovább.
De nem. Ez nagyon más. Csak egy még nagyobb csalódás.
Egy felépíthetetlen álomvár.
Kényszerből jöttél, már tudom soha se lesz úgy ahogy olyan rég, mégis egy pillanatra azt hittem valósg az egész és kénytelen lettem bevallani hogy megint szépen átvertél, azt is tudom hogy akaratlanul mert egyáltalán nem tudod, hogy szívem mélyén téged szeretlek olyan vadul.
Fogalmad sincs arról, hogy könnyeket hullatva próbállak elfelejteni anniyra régóta, amióta megláttam az igazi okát arra hogy csókot adtál az arcomra.
De nekem még így is ártatlan vagy, félek hogy ha holnap meglátlak visszatér egy érgi érzés mitől lehet nem szabadulok meg soha, és félek hogy te is olyan vagy mint én, nem tudsz felejteni de nagyon szeretnél, és ráadásul ott van még egy tömegnyi ember aki rád vár, és komolyan szeretne, mert nem lenne melletted más a szívében.
De miért hittem akár csak egy pillanatra is hogy igazat beszélsz, pedig annyira átlátszó az egész , és mégis szerelmes lettem beléd, de valaki mondja meg miért..
Miért kell feleslegesen szenvednem érted, mikor ha nem jelentél volna meg az életemben valószínűleg mást szeretnék, talán olyat aki ugyanúgy szeret mint én őt...
És az is lehet, hogy ha nem jelentél volna meg, szívem még most is magányosan dobogna, egyedül, egymagába zárva, fényt nem ismerve, embert nem szeretve, céltalanul, boldogtalanul, igazi örömöt szerelmet kapkodva keresve tehetetlenül..
Talán így van ez jól. Felejtenem kellett valaki mást, akiért már összedőlt bennem egy világ. És most érted élek, benned vérzek, érted kopik a szívem, cseppenként folyik érted a könnyem, minden csepp hozzád szól, neked beszél valami igazán fontosat, bensőségeset.
Most majd minden eldől, hiszek benne hogy egynap értem jössz, hiszek benne hogy egy nap belém szeretsz és én jelentem majd neked a világot. Hiszek benne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése