Vérrel írt sorok, gyilkos átkok, hiányodat érzem csak, lassan belehalok.

Céltalan utak.
Nimfa.
Engedsz a csábításnak?

Remény. Valóság. Boldogság.
ÁLLJ!
Ne legyél megint naiv szépen kérlek, te is tudod hogy a látszat mindenütt ott lóg valahol ferdén az égen.
De mégis. Igaz minden.
Kárörvendés akadt fenn a levegőben.
Mégis.. nem kéne. Neki is biztosan fáj. Lehet te örülsz de emlékszel hogy amikor veled történt mennyit sírtál?
De akkor ő is örült. Ő is élvezte ahogy a vízben elmerülök.
Mégsem kéne.

Meg amúgyis. Mit örülsz? Nem is kaptál meg semmit az égvilágon!
Nem, de szabad az út.
És az min változtat?! Ismered jól, nem fog menni...
Tudom, de hátha. Hálás vagyok hogy ezt megélem valaha...
Te tudod mit csinálsz, bármi történik melletted leszek, csak lécci magadat ne sebezd meg.
Ne félj, nem fogom, ráadásul vannak már olyanok akik mellettem állnak akármi is volt.

És igazam volt. Talán gonosz vagyok. De már ideje volt a boldogságomnak. Ideje volt mindennek.. Pont ideje volt.
De sajnálom. Mert nem vagyok teljes szívemből rossz. Bennem is van még valami jó. És tudom érezni amit ő, mert lehet hogy velem is pont ez volt.
Csak hosszú idők teltek el azóta.
És sok érzés futott végig mindenhol.
Szívből sajnálom. De ez most már az én boldogságom. (?)